Tiszta szívvel
Ha elhiszed
1. rész
Ballada
Aludni volna jó,
mint jéghideg víz alatt
az iszapba bújt kövér halak.
Halihó, halihó,
susogna az öreg tó.
Szeretni volna jó,
mint két test: összebújva,
vad gyönyör végén elcsitulva.
Halihó, halihó,
fényesedve fakuló.
Meghalni volna jó:
Egy borzas, fura éjen
megfésülni az erdőt szépen.
Halihó, halihó,
s lógni erős kötélen.
Mondóka
Üres pohár hajas baba,
hajnali fény szüzek hava,
régi átok új babona,
új verseknek új asszonya.
Ha jön: Mint idegen fémes árnyék,
mint gúzsba kötött szellemjáték,
ha jön, a város kisded pucéran
kapálózik tornyaival, és elrohan
és hason csúszik, és gügyög.
Nevetgélnek az utcák, gondtalan
szuszog a tér, s egy kis tejet felbüfög.
Ha megy: fölriad és bömböl
sorsa, mint az enyém mostoha,
elhagyja őt is, kihull tejfoga,
mint engem, új verseknek új asszonya.
Várakozás
Félszeg kacsázó füst, mint törött
üveg csörömpölve földre hull.
Jégcsapok közé illesztem az arcod,
játszom szeszélyes mozaikdarabjaiddal
és kívánlak vadul.
Milliárdnyi hókristály-csillag
libeg fényesen szürkén, mint a bánat.
Véres karmait a fagy húsomba
vágja téli gondokkal rohan a szél,
a barátja. Várlak!
Szembe jön velem a jégkorszak
a negyedik, szembe jön az út az úton.
Szembe jönnek a tavalyi tévedések,
a holnap szeretett nők, a világ.
Te nem jössz, s ezt tudom.
Játék
Itt a piros hol a piros?
A vörös fehérré változott,
apád és anyád elátkozott.
Bolond voltál te nagyokos.
Itt a piros hol a piros?
Őrült éj küldött hűvös Naphoz,
hazug vagy hozzám és magadhoz.
Simogass, vagy ha jobb: taposs!
Itt a piros hol a piros?
Mi neked elég kevés másnak,
ma megölnek, holnap elásnak.
A lánglelked hideg, s poros.
Itt a piros hol a piros?
A vörös fehérré változott,
egy fiú, s egy lány találkozott.
Szívük börtön, kezük fokos.
Életre, halálra
Nagy búm, nagy szerelmem
add meleg barna szemed,
add már ma.
Engem ítéltek életre,
halálra.
Te vagy e torz-szív országban
nekem szánva. Nekem szánva
életre,
nekem szánva gyötrelemre,
halálra.
Végtelen szőke mezőm
gyönyörök buja lánya:
felajzva
várok életre, kilövellt
halálra.
Nagy búm, nagy szerelmem
add meleg kezed, add még
utoljára.
Engem ítéltek életre,
halálra.
Ildikó
egy incselkedő izgi I
és lankákon libegő L
dimbes-dombos, dönci D
majd ismét az izgága I
károg, kurjant, kér a K
és odavan az ódon Ó
óh, mily szép így együtt:
ILDIKÓ
ILledelmes barna gömbök,
DInamitok, pázsittömbök,
KÓbor árnyak, sötét szemek,
énrám mindig nevessetek
ILlatos, ijedt tincsek,
DIderegnek, összegyűlnek,
KÓszálgatnak, szenderegnek,
hajfonattá rendeződnek
ILleg-billeg, meg-megáll,
DIvatozik, feszül, riszál,
KÓkusztejnél, porcukornál
édesebb a pici száj
ILletlenül ringó keblek
DIszei az édenkertnek,
KÓtyagosan, lopva, félve,
gyöngyház-léptek ütemére
ILlannak a pöttyös égbe
DIrmeg-dörmög buta medve,
KÓkadozik száz emberke,
csípőd fátyla szállt szemükre
ILyen édes, magasztaló éneket,
DIcshimnuszt még nem zengett
KOloratúr-szoprán szívem:
szép vagy, mint tán senki sem
Ihletőm
Lettél,
Drága
Igém, s
Kedvesem
Óh,
igen ihletőm lettél,
de elfújt az első hideg szél
Nyíló virágok
Ó Dal, fakadó rügy vagy,
szívemből szökkenő ékes ág.
Küzdeni fogunk Dal a világgal
szemben a széllel, szemben az árral!
Ó Dal, már csak benned bízhatok.
Változz kecses, erős madárrá
szárnyalj, dalolj és szeress! Az élet
pajkos: elringathat, összetéphet.
Ó Dal légy merész, akár a farkasok,
de lapulj meg, ha kell. Változz avarrá,
bújj, rejtőzz, félj, a szerelemért
ne sajnáld a könnyet és a vért.
Ó Dal, én Te vagyok, s te leszel Én!
Többek vagyunk, mint egy költemény,
mint nyíló virágnak a fény,
mint halandónak a remény.
Hattyúdal
Én voltam a fény,
Te bájos árnyék:
ügyetlen álom,
ügyetlen játék.
Én voltam a szép,
Te buta kontúr:
ha szidják isten,
ha dicsérik Úr.
Én voltam bánat,
összefirkált fal:
szerelem helyett
sírás, hattyúdal.
Én voltam a fény,
Te bájos árnyék:
ügyetlen álom,
ügyetlen játék.
2. rész
Ha elhiszed
Föld leszek, ha arra jársz.
Csók leszek, ha csókra vársz
és eldobogom ritmusát
a szívednek.
Ég leszek, ha arra szállsz.
Betakarlak, nehogy fázz,
keress majd és megtalálsz,
ha elhiszed.
Csak Neked
Két lapát sóhajtva csobban,
két szív dobog dalomban.
Egyik úttalan útra hív,
másikat ringatja barna víz
két szív dobog dalomban.
Két kacagó könnyet ejtenék,
két halállal meghalnék.
Egyik feszítene verseimre,
másiknak volnék szerelmese
két halállal meghalnék.
Két lapát sóhajtva csobban,
két szám fakadna titokban.
Az egyik szólna: csak Neked
másik szólna mindenkihez.
Két szám fakadna titokban.
Fohász
Te ezerszer elátkozott,
Eltépett és megfoltozott,
Megkergetett, megizzasztott
Torzonborz szerelem.
Százezerszer újra kértem,
Megölték, s én újjászültem,
Tengerárban fürösztöttem:
Maradj végre velem!
Eltévedni
Hegyen-völgyön eltévedni
Selymes fűbe leheverni
Délibábra teregetni
Soha, soha nem temetni.
Morálisan eltévedni,
Erkölcsösen megérkezni
Erényesen elélvezni
Soha, soha nem vétkezni.
Hazafiként eltévedni
Minden rosszat elfeledni
Zászlórúdra tekeredni
Ezer évig lengve lenni.
Égen-földön eltévedni
Angyalokkal kergetőzni
Ördögökkel lelket főzni
Szeretőmmel nem vesződni.
Olyan vagy
Olyan vagy, akár az élet:
oly szép, és annyira véges.
Szeretlek, s ez nevetséges.
Olyan vagy, mint a friss kenyér:
meleg, ropogós, szép fehér.
Szeld meg magad a kedvemér’!
Olyan vagy, mint a karácsony:
tündöklő, szűz, lila bársony,
mazsolaszem egy kalácson.
Olyan vagy, akár az élet:
oly szép, és annyira véges.
Szerelek, úgy szeretnélek.
Itthon vagyok
Időtlenül élek, fényesen:
Ismerős arcú hegyek
Illegnek, meg billegnek
Itthon, ha megérkezem.
Búzakék szemű szél
Bizalmasan hozzám hajol:
Búg, dünnyög, zakatol,
Borzolja hajam, és a kúthoz kísér.
Oltani szomjam víz csobog.
Odvas, vén diófák sora
Ostobán, mint kihűlt vacsora
Ott, száz éve ugyanott rabok.
Lyukacsos, fény rágta ágaikon
Lyukas diók nézik a pocso-
Lyákat ráncos arccal, komo-
Lyan. Ébrenlétté szelídül az álom,
Ahogy az út pora kitárja
Ablakát, és angyal szárnyain
Anyám röpül felém. Odakint
Az esti tájra, csillagokat hint a pára.
Tomi
El kéne azt egyszer mondani,
hogy jó illatú a hajad Tomi.
Kigondolni valami szépet,
rózsaszín mellé tenni a kéket.
Foghatnám órákig a kezed,
hihetném is, hogy élvezed.
Meghallgatnám csacsogásod,
hisz nincsen nálam jobb barátod.
Sétálhatnánk, de csak nézlek,
olyan szép vagy, szinte félek.
Kínos a csend dadog a szó
dínó vagyok, az utolsó.
Szeretnék az álmaiddal játszani,
hazugok közt őszintének látszani.
S míg bogozod az intrikákat,
a mosolyod tán velem hálhat.
Öreg, fáradt és gyáva vagyok,
homlokráncolós, akár a nagyok.
Azt kéne mondanom: ég veled,
mert borzasztóan szenvedek.
Mondod, sietsz, hiszen várnak
Mondom, maradj és kívánlak.
Helyettem végre megteszi a fény:
levetkőztet gyorsan, könnyedén.
El fogom azt egyszer mondani,
hogy jó illatú a hajad Tomi.
Kigondolok valami szépet,
talán meg is csókollak Téged.
Emlék
A padok a parkban
Csókolóznak halkan.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Csókolóznak halkan.
Fölöttünk obszcén az est
Ma buja képeket fest.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Ma buja képeket fest.
Közöttünk csak a szél,
S a kezünk összeér.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
A kezünk összeér.
A padok a parkban
Most vannak csak bajban.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Most vannak csak bajban.
Egy szobor ott szemben épp,
Már lehunyta kő szemét.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Lehunyta kő szemét.
Köröttünk csend honol,
Csak szívünk zakatol.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Csak szívünk zakatol.
A padok a parkban
Elfordulnak halkan.
Tra-la-la-la, tra-la-la-la,
Elfordulnak halkan.