Tiszta szívvel
Hiszekegy
1. rész
Monológ
Nekem az élet csak rohanás.
Ősi, még el nem mormolt fohász,
az első és utolsó dobás:
életem egy kaland semmi más.
Nekem a szerencse egy martalóc.
Öreg, festetlen képű rút bohóc,
nem selymes puhaság, csak durva kóc:
pislákoló láng, nem égő kanóc.
Nekem az értelem egy pohár tej.
Egy kérdés, melyre senki sem felel
egy olcsó fintor, egy zokogó fej:
üresen kongó gúnyos torz zörej.
Nekem a szerelem lágy gondolat.
Egy nevetés féltve őrzött szavak
egy lekésett, egy el nem ért vonat:
egy őrült csók, egy kínos pillanat.
Epilógus:
Az én csókom a holt anyag csókja,
a csermelyé, mely csendesen csobog.
Szép szavam egy koldus végső bókja,
kezemben a fáklya nem imbolyog.
Az én hazám apró örömök boltja
egy széttépett szív, alig-alig dobog.
Szomjamat idegen szó mégsem oltja,
én mindörökké a te híved vagyok.
Falu
Kis kék merengő füst inal,
kéményhez köti az eget
fekete macska, fehér fal
kontrasztos színe integet.
Az árokparton túl apró
házak árnyukat fércelik
faluk száraz, mint a tapló
a napos időt kedvelik.
Kertecskék körül a tavasz
édeskés illata remeg,
küszöbre kushad egy kuvasz
és bűnös vágyain lebeg.
Izzik a baromfik hona
vadul lüktet a tollcsata.
Szokatlan e zenebona
átröppent Kissék kakasa.
Kacsacsalád totyorászik
pelyhes-sárga állat-halom,
kacsamama vízre vágyik,
közel van egy vízimalom.
A nyugalom nyíló bimbó,
a szomszéd kakast kiverik
az idő, mint ezüst hintó
nesztelen űzi perceit.
Kis kék, merengő füst inal,
kéményhez köti az eget,
kislány küzd az álmaival,
s közben feji a tehenet.
Szürrealista ihletésben
Az utamon megszokott egyhangúságban égtek a lámpák,
az éttermek ugyanazon a sarkon álltak,
a nők is ugyanazon a sarkon álltak.
A szürke egérbundába bújt rendőr huligánnak nézett,
a szerelmespárok keresztülnéztek rajtam,
a kutyák, csak a kutyákkal törődtek.
Cipőm koppanását elnyelte a csend,
a csendet elnyelte a mulatók füst-zsivaja,
ahogy szerelem lángja nyeli el a szerelmeseket.
Lassan elmaradtak mellettem az emberek,
s én kerítéseknek bókoltam méla tétlenségben,
majd az utolsó lámpa szürke fénybokrétája mögött:
beleütköztem a testet öltő Magányba.
Ecsetvonások Jimi Hendrix portréjához
I. A világ végén
A világ végén sötétek a hajnalok,
fekete szívekben leomló fal vagyok.
A világ végén virraszt a bánat,
fekete szívekben megtalálhatsz.
Egy kunyhó bűzös kövén
Jézus helyett születtem én,
gyapjas fejjel, mint konok,
elsárgult, kiégett csillagok.
Anyám volt az utca,
apám volt a sötét,
de a külvárosok rongya
megtagadta gyermekét.
Ahol a piszok az élethez tartozik,
és kilenc gyomorba jut egy kenyér,
ahol a kölykök számát már nem is ismerik,
ott szüzek a ringyók, s a gyilkos lelke fehér.
Ahol csak a kocsmák üvegnyakán
bugyog vágy a szépség után,
és az értelem szülte rend sem több,
hogy elkaparják, ki megdöglött,
ott menedék az ének. Röhög a sovány tetűn,
meghágja anyját, tenyészik táptalaján,
ott gyermekkel együtt fogan meg a bűn.
A világ végén sötétek a hajnalok,
fekete szívekben ébredő dal vagyok.
A világ végén a tőke az úr,
fekete szívekkel játszik vadul.
II. Azt mondták
A társaim azt mondták: szabad vagy.
Élhetsz testvér, ha minket is élni hagysz.
A társaim azt mondták: indulj el!
Lesz, majd ki szeret lesz, majd ki átölel.
Csupasz, éhes és szabad vagyok,
munkanélküli és jogtalan.
Ágyam a föld,
rajta borús ég a paplan,
zászlóm éhség színű zöld,
lengeti a halál,
s valami lappangó titok.
Egy ebédből és egy üveg
sörből van az élet,
szerelmem a gitár,
s a nő csak szükséglet.
Ujjaimhoz néha már
idomul a húr,
mint fájdalomhoz az ideg.
A társaim azt mondták: szabad vagyok.
Hazám fehér, hideg ország, az Egyesült Államok.
A társaim azt mondták: sebaj!
Kezünk erős, szeretnek a nők, fejünkön dús a haj.
III. Halálkerék
Forog a kerék,
ömlik a pénz,
életedet kifizették
rég, már nagyon rég
az övék, az övék.
Forog a kerék,
maradj, ha akarsz,
tépd magad, csak tépd,
ha bírod még,
ha bírod még.
Tajtékzik, hömpölyög az őrület,
hajhullám ringatja a dal-hajót.
A távolban füstölnek színes füvek,
táncolnak meztelenek, az elsuhanók,
az Istenek.
Jimi kitépi felpüffedt szívét,
vigyorog, rámered és eldobja.
Szikrázik, zúg, őrjöng a sötét,
felmetszi fény ereit és szopja
az ég tejét.
Indián íjak járják át,
mokaszinos léptek üteme hinti be
a spirituálék fájó, igaz városát.
Jimi vonaglik, s rángnak vele
a folyók, a fák.
Egyetlen tűzcsóva a mámor
és félig szítt cigaretta a lét.
Akkordok cikáznak, erjed a bor,
Amerika egy félénk asszony: ölét
belepi a por.
Mesél, zsong, áramlik,
múltján mereng a zenefolyó,
az extázis bő haszonná válik,
tapsol egy nagypénzű gyilkos: bravó!
Csak így, csak így a halálig!
Forog a kerék,
ömlik a pénz,
életedet kifizették,
nem a tiéd,
nem a tiéd.
Forog a kerék,
nem baj, ha leesel,
akad még
sztár, akad még
ki helyedre lép.
Szakítás
Létrán jön aprókat lépve a barna-lepel alkony, riadt füzek
köd-vásznat tépnek zord, életvonal-parton. Az avar-hajú
fogfájós folyam szemlesütve andalog, lélekharang kong
messzi tájon, táncot járnak az angyalok. Az üszkös lábú
est kitátja száját, odvas foga rám mered, rothadó növények
bűzében, egy vaksi kutya ténfereg. Keserű fájdalom száll
fekete felleg-szárnyain, durván letarol: szinte látom, hogy
kibontott blúzzal nyögdécselsz valahol. Az enyém vagy,
csak az enyém: szajkózza monoton a halál. Bújok kőbe, bújok
ölbe, bújok félve, bújok remélve, de megtalál. Aprócska
szeretnék lenni, egy érett pete, ki hiszi, hogy megfogan.
Sajnálom a világot, sajnállak téged, és sajnálom önmagam.
A-moll etűd
Megjelent a színen és mélyen meghajolt Hajnalka,
a kócos hajú zseni, a halhatatlan komponista.
Zenészei: az örök természet sok-sok dalnoka,
ezerszínű hangszerét az életre hangolta.
Rozsdás fém nyikorgása volt a fák hangja. Nem fájó,
csak öreges, kicsit zagyva. Vajúdó anya torz
gyönyörű jaja, az ébredő avar zizzenő
sóhaja. A bokrok zümmögő pattanása, mint
szerelmespár kéjes álma. A feltörő forrás lágy
csobbanása, akár az élet kazánjának halk
dohogása. Rendben volt hát minden, inthetett a
pálca: napfény volt a jel, a mai Megújulásra.
Szerelmese
A tavasz áradásos, fényt hintő, hófoltos léptének;
a frissen szántott föld gomolygó, nehéz szagának;
a ködbe vesző, ködbe nehezült ezeréves erdőnek.
A nyár bikinis, víztől csöpögő, hancúrozó jókedvének;
az aranylávába bújt rozsdás, izzadó mezőnek;
a maszatos, csillagszóró testű, zord viharfelhőknek.
Az ősz rézgombos, avarbundás, egyhangú csöndjének;
az elvetélt szőlőhegyek, kifosztott gyümölcsösök panaszának;
a széltépett meztelen ágak közötti üres fészeknek.
A csilingelő szánok, suhanó sítalpak sejtelmes szavának;
a visongó, forralt bor leheletű, hosszú-késes ünnep-hajnaloknak;
a fenyőfa köré gyűlt kezet nyújtó békés hangulatnak…
Busa betűk és dallamos szótagok zenéjének;
dobogó rímeknek és öntörvényű, örökéletű gondolatoknak;
ráncos ajkakra feszülő verstrilláknak,
gonoszan villogó, fiatalosan kemény mondatoknak.
Lelkesítő, lüktető, dobpergető, forradalmiságot hordozó,
a hétköznapok dohos leplét lerángató;
a feltérképezhetetlent, a leírhatatlant leíró,
a lelkek, az emberi hangulatok szféráit kutató;
a mélyből felbugyogó, a felszínen meglapuló,
a hozzáférhetetlen, a testközeli, a kirobbanó
és a visszatartott örök emberi fogantatású szavaknak…
A legyőzhetetlen, világformáló nagy és végtelen embernek;
az esetlen totyogó, síró-rimánkodó embernek;
a megalkuvó és a meg nem hátráló, építő és romboló,
szellem és szerelem szülte emberi embernek.
A nőknek, akik szívük alatt hordják a világot;
akik dolgoznak munka után, és akik dolgoznak
munka előtt; akik a testükkel védik a fészket
és testüket adják az álmaik helyét betöltő valakinek;
a nőknek, akik megszülik az őket eltiprókat,
kínjukkal engesztelik az életet, vérükkel adóznak azért,
hogy világra hozzák a szerelmet: a nőknek…
Két bánatos, boldog jövőről álmodó, zajos-zöld szemnek;
két könyörgő, melengető, metsző, reális-zöld szemnek;
két csillogó, puha, sátáni szép, könnyet ejtő szemnek.
Két párás, hunyorgó, tiszta ablakszemnek,
két ölelve-taszító, delejes, tűzokádó karnak;
két magátkellető, tündéri szárnykarnak;
két homályos, pisze, szeplős mosolynak,
két tétova mozdulat között, egy ágyat kereső csóknak.
Két félreértés között, egy kibomló, boldog csöndnek;
két beteljesületlen csönd között egy glóriás, hófehér, sugárzó
arcnak, egy lüktető testnek, egy ki nem gondolt gondolatnak…
szerelmese.
Csak ennyi
Milliónyi apró pont.
Szürke, fehér, fekete,
színtelen színek gyereke,
megnyújtott pillanat a perc.
Néhány ezer apró mag
mely kikelt, vagy mag maradt,
hozott ezt-azt és elrohant,
mint gyorsvonat: a tegnapok.
Ötven-hatvan görnyesztő
göröngy, apró örömök
árnya alatt sivatagi
sivársággal, hajlott háttal
szorgoskodnak az évek.
Hát ennyi! Homokórán
hangtalanul pergő homok,
kis semmiség csak az élet.
2. rész
Hiszekegy
Hiszek az Anyagban,
a mindenható Fejlődésben,
égnek és földnek Teremtőjében.
Hiszek az emberben,
a Természet egyszülött Fiában, a föld Urában;
aki fogantatott a munkától,
született egymillió éve,
szenvedett a történelem alatt,
megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett.
Alászállt a tömlöcök mélyeibe,
de feltámadott az Eszme,
felszállt a Forradalommal,
ott ül ma a Kapitalizmusnak, a mindenható Tőkének
keleti oldalán, ahonnan eljön végleg
legyőzni az osztálytársadalmat.
Hiszek a Szerelemben:
egy emberi boldogságot,
emberek közösségét,
bűnöknek legyőzését,
testnek megnyugvását,
és a megújuló életet. Ámen.
Ősz
Somolyog a dér,
Ülepe fehér,
Szárítja a nap.
Fejeden kalap.
Tarka a világ,
Bratyiznak a fák:
Köröttük avar.
Szoknyád felkavar.
Kékszőlő virul,
A som kipirul,
Érik a csipke.
Életem klipje
Nem forog tovább.
Nézem a trehány
Savas esőlány
Hulló cseppjeit.
Ma múltam van itt.
Rideg és kopár,
Mindenütt csak sár:
Törött kis ágak.
Már nem is várlak.
Rám zuhan a köd
És mindent elföd,
Mindent mi sivár:
Az őszt, hiszen már
Nem veled fekszem.
Magányos éj
Korcs szerelmek emléke mozdul,
ócska kacatok közt matat a Hold.
Néhány virág napfényért koldul,
hangos kacajjal rohan egy kobold.
Megnyúlt árnyalak lassan követ,
bámulnak felizzó macskaszemek:
az éjszaka, mint drága szövet
megcsillan itt-ott, finoman remeg.
Eperfák övét bontja a szél
magával sodorva a föld szagát,
pucér ágak közt néhány levél
szégyenlősen takarja önmagát.
Tétován hunyorgó csillagok
formáznak elmosódott arcokat,
démonok között magam vagyok,
víziók ellen vívom harcomat.
Kongató
Ringa, ringa, ringató,
Erőteljes tiszta szó:
Szép babákat altató,
Jó nagyokat hallgató.
Hinta, hinta, hintaló,
Édesvizű tiszta tó:
Vad lovakat mosdató,
Víg időket sirató.
Konga, konga, kongató,
Messze hangzó harangszó:
Gyöngyharmatod aranyló,
Fény bokrétád hanyatló.
Jude
Barbár fénysugarat vetett az üldözött,
rémült, fekete szem. Vakító rizs-fogsorát
öreg, reszkető ajak mozgatta.
Vagy nem? A vérző aranyszáj hallgatott?
Kis, alamizsnáért rimánkodó keze
kormos hajtincseket igazgatott remegve.
Óh, büszke elme: gőgös-árja embertelenség!
Óh, nem lelhető elátkozott Isten! Te nem láttad?
Nem láttad a szemét, mert nem mernél ülni fenn
szent, tákolmány, rozsdás trónodon.
Hallod? Szemrontóan szőke gyermeked,
felsőbbrendű, kántáló hangon vérmocskos
lábadat imádja, majd meggyón és Te feloldozod.
Hisz nem ölt ő Embert. Buzgalma megéri a
bűnbocsánatot. Óh, boldogok! Boldogok,
kik a fegyver tompa, rettenet-okádó fémcsövét
sohasem láttátok! Nem tudjátok milyen a Rém,
ha ölésre egyetlen szó az ok: Jude!
Hullámzó, kemény kebel felett a sárga csillag,
és vádló kérdésére a szívnek e szó felel?
„Miért nem lehetek jó? Miért vagyok varangy,
leprás, mit vétettem Emberisteneknek?”
Nem, nem vagy más!
Mindenem, élet-ágam, szeretlek!
Miért kellett túlélnem?
Őt elvitték.
Érzem ma is, érzem meleg kezét.
Imádkozott?
Kétlem, mert nem szakadt le az ég.
Táborokba zárt megnyomorított életek.
Durva, kiéheztetett, bemocskolt halál.
Éjjelente látom is, látnom kell a szemét.
Az én nagyapám
A kert végébe kézen fogva mentünk
és meghitt csendben, mint két jó barát.
Kissé túlérett cigánymeggyet szedtünk
és hallgattuk a rigók víg dalát.
Csak pár méterre kezdődött az erdő,
s komorsága bizony csendre intett,
mint ingoványba tévedtet a fertő:
megrázott kissé, sőt rám ijesztett.
A fakardba kapaszkodtam keményen,
mit nekem faragott a nagyapám
és készültem a harcra nagy serényen,
hisz elszánt voltam az ő oldalán.
Együtt sétáltunk el az iskolába,
görbe úton vályogházak között:
beleképzeltem őt a romos várba,
amint éppen írtja a törököt.
Diósgyőr büszkesége útba esett,
Vár utca végén állt az iskola.
A jó öreg esténként onnan lesett,
hogy vajon mikor indulok haza.
Nagy Lajosról mesélt, hős lovagokról,
mikor három tenger mosta szép honunk
és hogy a várat átölelő tóról,
királynők láthatták volna otthonunk.
Vége szakadt e daliás időknek,
a három tengerünkből egy se lett.
„Hidd el fiacskám, minékünk már lőttek”
szólt az öreg, és bizony könnyezett.
Az igazi szerelem
Az igazi szerelem vak:
hűvös, véres és kegyetlen.
Mindenségre nyíló ablak,
milliárdból az egyetlen.
Égbe emel, porig aláz:
pőrén állsz, hisz levetkeztet.
Letör, felráz, gyaláz, megráz,
kiszolgáltat kénynek-kedvnek.
Az igazi szerelem szép:
finom, édes és szemérmes.
Igazgyöngyből kirakott kép:
nem sós, nem keserű, édes.
Egyetlen út csillagokra
jutni fel, vagy le poklokig.
Lelkekből kötött bokréta:
örökké él nem halódik.
A szerelem nem ostoba:
fénylő jel, isteni csoda,
mint a teremtés mítosza.
Ember nem értheti soha!
Búcsúzás
A szó, mikor elakad:
lankadt éji virág.
A seb, mikor kifakad:
felsértett fűzfaág.
A csók, mikor banális:
gonosz alamizsna.
A gyász, mikor fatális:
kegyeletes vizsga.
Ha egyszer elmegyek,
ne nagyon sírjatok,
ha mégis maradok,
el ne riasszatok.
Ha örültök nekem,
felhőkkel mulat az ég,
ha forr a szerelem
felnevet majd a sötét.
Ha könnyezik a szem
az istenek is sírnak,
ha nem jöttök velem,
az angyalok se hívnak.
Ha egyszer elmegyek,
ne nagyon sírjatok,
ha mégis maradok,
el ne riasszatok.