Tiszta szívvel
Mária
1. rész
Kezed melegével
Kezed melegével,
Szerelmed fényével,
Lágy veretű csókkal
Altattad a szívem.
Örökös csalással,
Ruhasuhogással,
Megtagadott csókkal
Ölted meg a szívem.
Szeretem a hajad
Szeretem a hajad!
Ahogy vonul utánad
hű szolgacsapat módján,
vagy mint szerelmesek
hada:
lágyan bevonva,
fekete glóriába fonva,
ártatlan, hétfői,
madonna arcodat.
Szeretem a hajad!
A vékony fürge
selyemkatonákat, testőreidet.
A csillogó, ébenillatú
erőteret.
Mágnest, mely vonz,
keményen fogva tart
és édes nyugalmat ad:
mint anya babusgat.
Szeretem a hajad!
Legszebb trófeámat,
a fényes párduc bundát,
zuhogó éj-patakot,
forrást,
mely lemossa a gátlásokat,
eszmét fakaszt és ágyékokat.
Vajúdó vágyakat szül
gizgazos álomképből.
Álom
Bíbor könnyet ejt az alkony,
álmaimban veled alszom:
szentjánosbogárka a szemed.
Ha megszólítsz, én úgy didergek,
mint hideg reggel a lehelet
és varasodó régi sebek.
Mikor arcom érzi melled,
új világot szülnék neked:
verseimet vérrel írom.
Rogyadozó vaskos ágyon
súlyos teher minden álom:
emléked fáj, nem is bírom!
Parttalan árad a képzelet
rám tapad, megfojt és eszeget:
lüktetnek testeden az erek.
Bíbor könnyet ejt az alkony,
álmaimban veled alszom:
hozzád bújok és felébredek.
Megtért virág
Elhoztad tépett kelyhedet a vágy
vérző mezejére.
Felállítottad szerelemcsapdádat,
a bűntudat fehér zászlajával jöttél.
Itt vagy hát újra!
Magaddal hoztad félénk szolgádat, a mosolyt.
Magaddal hoztad zöld csillagszemed,
hangod bársonyát és
megérinthetetlenségedet.
Itt vagy most velem!
Bilincsbe vert szemem, csak téged lát.
Válladon nyugvó gondolataim cserbenhagynak,
a hódító jégcsapszerep nem áll jól nekem.
Mindig megigézel!
Amíg az ígéret vágylobbanását
kutatom szemtükrödben,
amíg remegve tapadnék múzsaszádra,
amíg falánk kígyóként fonnám be testedet,
amíg ideges tapogatózással rángatok
elő szavakat, észre sem veszem:
hogy ez a már eltemetett,
hogy ez a még sohasem volt,
hogy ez az egyetlen igazi,
hogy ilyen a boldogság!
Még elfuthatok
Vissza, vissza, visszahív
a lényed, ez az örök híd
az élet és én közöttem.
Nem kell más, nem kell nekem,
több ez, mint egy szerelem:
a jövőd vagyok dalba szőtten.
Kicsi vagyok, gyámoltalan,
engem nem takar a paplan:
hajolj fölém, védj meg kérlek!
Tenyeremből kifolynak az évek,
és nem látok mást, csak téged:
ne kívánd azt, hogy felnőjek!
Ma még szent vagy, Isten anyja,
Boldogasszony, Szűz Mária:
a szád a mindenség kapuja.
Tagadd meg, és nem leszel
soha, soha boldog:
tagadd meg, s én elfutok.
Befejezetlenül
A Nap forog, forog a Föld körül
és bús dallam kél gyáván, egyedül.
Ér tágul, sűrű, forró vér buzog:
alkoholtól bódult tamtamok.
Fűszál hegyén harmatcsöpp kacsint,
az ég riszál, megfordul, visszaint.
A dombtető szélén mogorva kövek
lustán vakarják bozontos mellüket.
Zúgnak vérfolyók, s a tamtamok:
felhők száján habos nyál csorog.
A Föld forog, forog egy Nő körül,
s robban az atom valahol itt, legbelül.
Őrült radioaktív táncra kél,
simogat, zenél, mosolyog a szél.
Pajkos illatok egymáshoz bújnak,
füstölnek kicsit, majd lángra gyúlnak.
Örömódát szitálnak kis kottafejek,
elindul az asztal, szeretkeznek a hegyek.
Számkivetve forgok, forgok Magam körül,
s néz egy lány, zöld tengerszem-párája mögül.
Mária
Merengő
Ártatlan
Rímek,
Izgalmas
Alakban
idéznek
kis
sápadt-fáklya:
Mária
Megható
Ária,
Rekedt-bús
Ima
Aligha
versenghet
neveddel:
Mária.
Mirtusz
Ágam
Repeső
Irama,
Aroma
patak
mosoly-fia:
Mária.
Mindennapi
Álmom,
Rakoncátlan
Idea,
Alkimisták
bűbájos
leánya:
Mária.
Menthetetlen
Áldozataid
Róják
Idegen
Ajtókra,
legszebb
a Földön:
Mária.
Mária
Ármány,
Rózsa,
Időgép,
Atombomba,
halál és
szerelem:
Mária.
Minden
Általában
Régmúlttól
Idáig,
Amiért
élek
rajongva,
te vagy:
Mária!
Ének több szólamban
I.
Gyermekké tettél újra.
Megtanultam félni,
megtanultam sírni,
hajlok a szépre
és hajlok a búra.
Tiszta vagyok, tiszta újra.
Meséim pamut fonalát
új érzés szövi át meg át
és titkos álmaim válnak
maholnap valóra.
Ez az első és egyben
az utolsó óra.
Félek! Fogd, fogd a kezem!
Lehet, ma még vétkezem:
gyermekké tettél újra.
II.
Horgonyt vetett az alkony-hajó,
a csend leple száll.
Tanítsd meg nekem mi a jó:
a szerelem tengere vár.
Illat köntösét lebbenti,
lázad, lobban a nyár.
Tanítsd meg nekem milyen szeretni,
ha kék öblét kínálja az ár.
Álomra hajtja busa nagy fejét
a város, e kopott vén batár.
Tanítsd meg nekem mi a szép,
nevess fiadra, hisz szólna már.
Lopva jő a koldus éj: cserzett
arca borostás, rút, kopár.
Tanítsd meg nekem, amit lehet,
hogy színes legyek, és nem sivár.
Csilingel az ég, dörgöli fényszemét,
reggel lesz újra. Milyen kár!
Taníts meg mindent, maradj még:
a szerelem tengere vár.
III.
Óh, Lilla, édes Lilla,
bordón, sárgán égő lila,
libbenve lépő élő Léda,
mindenségek
elárult titka,
bűn, bűnhődés
csókkalitka.
Rongyos, kigúnyolt
torz életem:
ez vagy nekem!
Tenyeremben tartanálak,
tiltott kincsét ős csodának,
bús istenek ostorának
fonnálak, ha:
több lennél, mint futó alak,
fénylő félő fétis,
feketéllő mítoszdarab.
Ha tudhatnád, hogy
mennyi átok, mennyi ima:
hogyha ajkad, ajkam volna.
Rózsa, rózsa, rózsaszín,
ha lehetnél a valakim,
ha Te volnál az, akin
ágat hajt
e gyötrő kín.
Sejt, plazma és ösztönök,
örök út és örök sín:
hozzád kötöztettem,
hozzád mehetek csak.
Jövőmre néző ablak vagy!
Óh, Lilla, édes Lilla,
bordón, sárgán égő lila,
lármás, lázas őz-Laura.
Bolygók hömpölygő
kék folyója,
kék kották kék hangú
akkordja: Mária.
Szétfoszló, széttépett
szomorú életem:
ez vagy nekem!
2. rész
Most és mindörökké
Téged várlak: csalóka délibáb,
szűzi szeplők romlatlan városa.
Imakönyvem, mosolygó pajzsú hitem,
szerelmes versek néma ihletője.
Téged várlak: megvetett puha ágy,
szerelmi fészkek bolyhos vánkosa.
Madonna arcú örökzöld fenyvesem,
kalandos éjek elfeledett nője.
Téged várlak: törött fényű üveg,
magasztos szavak hazug bohóca.
Szent szellemek forrásvize, itala
az isteneknek, vitaminja vágynak.
Téged várlak: cukormázas süveg,
édes álmok fénye és kanóca.
Babonából viselt szentség, kabala
a pogánynak, vad szelleme az ágynak.
Várlak álmok ködös porába hullva,
várlak igézőn, várlak elámulva.
Utcasarkon, könyvlapon és bélyegen,
hitehagyott, sohasem volt éjeken.
Várlak Messiásom: hiszem, nem tévedsz el.
Várlak mindörökké: tudom, megérkezel!
Májusi szonett
Az ég törtfehér, mint az olvadó hó
és ezüstszürke, mint a hófolt alól
kibukkanó föld, és a Föld, a bohó
Föld érc szíve izgatottan zakatol.
Május van! Vékony nyírek hívogató
szoknyáját rázza a szél és behatol
bokrok rejtekébe, hogy kivillanó
ágakra terítse csókjait, ahol
a villás farkú izgága párocskák
cserregik, cifrázzák századokon át
az ősi ereszalj-filozófiát:
csirr-cserr ölelj és csókolj, szeress fűt-fát,
nevess ma reggel, lásd mily szép a világ,
csirr-cserr kedvesem, lásd mily szép a világ!
Nógató
Lelkemből várat épít e csúfos század,
bezárni benne bűneit. Ez gyalázat!
Virág szeretnék lenni, nem csak tövis:
aludj, aludj ma Édes helyettem is!
Lelket formálok, e századból magamnak,
lesz rajta ajtó, és lesz rajta egy ablak.
Tudom, van ki engem még gonosznak hisz:
aludj, aludj ma Édes helyettem is!
Letörölnek! A krétával írt szavak,
mint a szitáló köd, hiába hullnak.
Add a kardot, hiszen a vérem kell nekik
és aludj, aludj ma Édes helyettem is!
Lelkemből várat épít ez a század,
így a század lelke én vagyok. Magad
menj, ha látod, a jövő útja merre visz:
addig aludj, aludj Édes helyettem is!
Könnyek helyett
Keserű sorsokat érlelt
a kalászba szökkenő Nyár:
hazug szívekből melegágy
lett, hová a nap delelni jár.
Haldokló beton sírokon
szeplős rózsa kelyhe nyílt,
mikor ledobtad a ruhád,
mint kurva a szexepilt.
E poros völgy-börtönben
szerelemmé vált a magány:
villamosok sugdolóztak
bután, akár két csitri lány.
Szélkakas köszöntötte a
buja reggelt kéjes hangokon,
és kimerült házak nyögdécseltek
minden egyes hajnalon.
Csontujjak alatt nem peng már a
húr, hiába hát szirén szívem:
ki hattyúdalra gyúl, az önmagát
kétségek közt hallgatni kénytelen.
Jaj, nehéz boldogan élni ott,
hol porba hullhatnak zöldszemű
csillagok, hol reggel kel a Nap,
s az éjjel örökké fénytelen.
Indíték
A százszorszép Bükk árnya ül lelkemen.
Rám telepszik, mint gonosz felleg a fényre,
és mint fohász száll, száll fel az égbe.
E szent fohász: az Értelem!
A rengeteg piciny gyermeke vagyok,
de fejszém erős! Nem rest vágni szűz,
rücskös rönköket. Ereimben csobog a tűz!
Ott születtem, hová inni járnak a farkasok.
A kérges tenyerű öreg-Bükk küldött,
hogy hirdessem a Természet igazát:
Szeressem a Szépet, és az Embert,
keressem a Jót, és üldözzem a Fegyvert.
Hordjak nehéz keresztet: vérvörös gúnyát,
mint ki szíve szerint öltözött.
Elszállt tavaszok
Az emlékek közül felszáll egy arc, s lebeg:
távoli, sejtelmes, fenséges, érdekes.
Körötte a légben hajtömeg tekereg:
hosszú, fekete, selymes, mint egy hópihe;
andalító, akár éjfélkor a mise.
Kicsinyke kápolna, tópart, zúzmara:
a hívők hisznek hosszú Hiszekegyet.
A falakon freskók: szentek osztaga,
angyalok, papok, Jézus és a csodák,
s a kertben: igen, látok egy violát.
Viola, ibolya, rózsa és nárciszok:
virágok, illatok, vágyak és tavaszok.
Jöttek és rohantak: kértek, hogy rohanjak.
Ki bírja az iramot? Ó kisvirágok,
ó tavaszok! Várjatok még, maradjatok!
A ház
Roggyant, szúette gerenda,
vastag málladozó vályog,
beázó szeles veranda:
roncs minden! Valaha ház volt.
Így csúfolták a földpadlós,
zsúptetős, sárfoltos viskót.
Két homályos lyuk, betömve
papír, rongy és villanykörte.
Ez az ablak, ez ma a ház.
Elnagyolt, összekapott váz,
szegények csőrében hordott
fészek. Mégis nemzedékek
sora óvta, s mire a ház
összedőlt, felépült egy új:
embertelen beton világ.
Zokogó kövek
Kereslek és félek, hogy meg is talállak.
Hogy majd ismét szerelemért könyörög a szád,
és elhagysz újra, hisz örök ez a körforgás.
Eső szitál, vagy könnyek? Kell, hogy óvjalak
magamtól, mert hol szánlak, hol gyűlöllek:
kellesz, de nem nyúlok utánad édes,
mert így szép minden, ez így természetes.
Koppan a csend, zokognak a sírkövek.