Profán szavak
Feltámadás
1. rész
Már ötven éve
Már ötven éve készülök a halálra. Mint
ringómellű csalfa lányka az első nászra,
mint békés magzat egy aberrált világra.
Defloráltan, kivérezve, levegőre kiéhezve,
ordítva, félve, az esélyeket mérlegre téve;
keresve a lét szerethető összes elemét,
neuronok közé szorul a Miért - gondolok
úgy a halálra, mint érett pete a spermára?
Ahogy most itt ülök, és betűket pötyögök,
sorba rakva őket feszesen, ritmusosan,
kecsesen, jólesik elképzelnem, hogy
maholnap összerogyok. Elernyed majd
testem, porladni kezd az ócska tok,
mi közrefogott. Mi a fene marad?
Talán egy unott darab, utolsó, vacak
felvonása? A kisember tragédiája?
Sorban, egyenként kivégzem
félelmeim, és csak nézem kezem,
vajon miért reszket? Kitöltsek egy
tesztet a bátorságról, mielőtt végleg
döntenék Istenként: Életről? Halálról?
Vagy várjam, mikor az aszott test,
a koponyává torzult arcból felhörög:
még két perc szenvedésért könyörög?
Ügyesen titkolom, mégis fáj nagyon,
hogy megőrjít a fájdalom - gondolata.
Gondosan eltakarom, noha nem üszkös
végtagom, nem üvöltök vakon, roncsolt
szemekkel vérbűzös avaron: Csak unom
nagyon, hogy velem alszik a kín
és velem kel minden bajom. Eltakarom
hát vidám, elgörbült mosolyom.
Már ötven éve készülök a halálra.
Elmenni könnyű, ha nem kell
szembenézni sem, senkivel.
Leválni, mint fáról a levél, lehullani
mikor fúj a szél, együgyűen.
Mit hagyjak rátok? Testemből a rákot
megkaphatjátok. Naplómból egy verset,
életemből a keservet, ráadásnak.
Elmosódik a vásznon a kép: Az elmúlás
az sose szép. Szemem spirituszba mártva,
szám tátva. Nincs, ki bezárja? Büdös
lehet. Kezem már nem reszket, és még
vizeletet se vesznek: felesleges.
Szerencsére tiszta a lepedő, de nem írok
rá epekedő verseket. Szorosan fogja - arra
való, hogy megtartsa szétmálló beleimet.
Öreg bárka kapott léket, süllyedőben az
emlékek, hull a szag. Hulljon mind, ki
nyamvadt, legyen mester, aki hamvaszt,
engemet. Voltam első, lettem hátsó,
dolgozzon mind, ha sírásó: szaporán.
Felejtsétek el nevemet, egy ember kell csak,
ki eltemet: örökre. Tudom nagyon mit
e nép: az elmúlás, az sose szép!
Mocskos szonett
Nyakamba bújik, megölel a képzelet,
fülembe susog régi rítusok szerint.
Elégedett mikor a szádba élvezek:
erkölcstelen viháncol, meztelen kering.
Négykézlábra állít, ordítja: ég veled!
Megmarkolom lelógó melleid, megint
megfeszül a testem, úgy érzem, elmegyek.
Beléd feledkezem, mikor az Úr: megint!
Ébresztőt fúj a buzgó égi harsona:
Szerelmem tavaszi barkaág. Csak érted
nyílik, mikor hozzád futok belőled él.
Engedd, kérlek had legyek míves korona,
ékesítsem gyöngyvirág hajad. Add véred
egyetlen cseppjét, legyen ma csókod ledér
Haláltánc
Nagyon jó kedve volt ma. Már-már ragyogott a fény
karcosan kopott, filléres, ósdi szemüvegén.
Hangosan üvöltött a rock pedig nem szerette:
ütemre hajlongott, szinte rángott szikár teste.
Szakadt, repedt a sok csont, ömlött és spriccelt a vér,
hiába vigyázott, most már a fal sem volt fehér.
A vágódeszka mellett hová besütött a nap,
zománcozott öreg kádban békésen forrt a sav.
Két nagyobb láb és aprócska, reménytelen kezek:
egy asszony feküdt ott és két haszontalan gyerek.
Tán feje sem volt már, mikor derékon kapta őt:
mókásan billegtek együtt, akár a szeretők.
A macskát se haragból dobta ki, pákosztos volt
nagyon: színe rőtvörös, rút lelkén fekete folt.
Tudta, hogy nem kéne mégis búcsúcsókot hintett
és nem zavarta ebben az üveges tekintet.
Elcsendesült. Kezét nézte, hogy mitől is ragad
és megnyugodott: még sosem volt ennyire szabad.
Az első szerelem
Cserfes volt, alig-szőke, kékszemű,
Mikor a hintát lökte nevetett;
Nem tudta még, milyen a K-betű
Esetleg ötéves, ha lehetett.
Én ősszel már iskolába mentem
Cipeltem hát az apró cuccait;
Kavicsot dobáltunk mind a ketten
És hallgattuk az erdő hangjait.
A Szinva partjáról szállt fel a dal,
Mellette feküdt az aprócska rét:
A híres komor Molnár-sziklával
Meg ezernyi fával volt szemben épp.
Tetején áll egy ősi nagy kereszt,
Vad legendája rútul átkarolt,
Megragadott fojtón és nem ereszt:
Mi rémített a halál szele volt.
Rúgtuk a labdát játszottunk sokat,
Miközben folyt a bor, a dáridó;
A közelben fütyült egy kisvonat
És felhangzott a harmonikaszó.
Kézen fogott bennünket az alkony
Megcsókolt lágyan, összeboronált,
Ölembe bújt hamisan a parton:
Komolyra vettük a papás-mamást.
Kettőnk közül én voltam a szajha,
A hamiskás, a csúful tettető
Vadul izzott málnaszörpös ajka:
Éva volt ízig-vérig, valódi nő.
Halottak napja
(Krisztina emlékére)
Vele
A vén diófán avul már a lomb,
Bearanyozza újra a teret.
Mögötte lustán terül el egy domb,
Kancsin bámulja ma, a kék eget.
Vállamra telepszik ezernyi gond,
Mióta kicsim, nem vagyok Veled.
Vele született
Született szépnek,
hisz minden ember az.
Született az éjnek,
élvezni a test gyönyörét.
Született az égnek,
megszülni új Istenét.
Született kéknek,
tengerkék lepkék közé.
Született vénnek,
motyogni idők szavát.
Született egy emlék,
azonnal rúgkapált.
Született egy halott,
lehet, hogy én vagyok?
Veleszületett vese
A hátsó hasfalon,
Belép a fájdalom,
a gerinc két oldalán
biccent, de komor ám:
a hashártya mögött:
ma halálnak öltözött.
páros, babalakú szerv.
Józan, akár egy terv,
Három tok veszi körül.
és az ember beleőrül:
A vesét ellátó erek,
élete fáj, nem kerek.
idegek és a húgyvezeték
Homályosul a kép:
a vesekapun keresztül
a fájdalom hegedül,
lépnek be, illetve ki.
s te vonítasz neki.
Másfélmillió nephron,
Sima akár a teflon,
kiskelyhek, nagykelyhek,
érdes, mint a hópelyhek
kéreg, velő, vesemedence.
széle. Fekhetsz a kredencre,
A vesék szerepe,
üvölthetsz kérlelve,
hogy kiürítsék a
Isten sem segít, ha
feleslegessé vált
a fájdalom kiált.
vizet és a benne
Könyörögsz, bár lenne
oldható anyagokat:
halálod kegyes. Sokat
vizeletkiválasztás.
kérsz: nem kéne más?
Veleszületett vesefejlődési
Két sejt mikor egyesül,
testestől és lelkestől
egymásba bőszen esve,
újabb huzatot varrva
a régi kerevetre,
nem sejti még, mert balga:
mit kódoltak a gének,
az üszkös lábú vének
öröksége mit takar.
Mikor két kósza dallam
összefog egy új dalban:
zigi-zigi zigóta
vándorolgat osztódva –
dúdolja idióta
énekét a kismama,
mert nincsen még rohama.
Virulóan fiatal,
ficánkol még, mint a hal.
Halkan szól a rádió:
neveletlen embrió
nézi beágyazódva,
mit tehetne ellened.
Nem hallja meg éneked,
nincs füle, de van farka
ide-oda csapkodja.
Megkérdi, hogy élvezed
mikor gyomrod émelyeg?
Pasid félénken kefél,
te vadul szeretkeznél.
Súg egy belső késztetés:
várhat már téged Rió
magzat lett az embrió.
Tényszerű: Kényeztetés
után eped a baba,
izegne és mozogna.
Boldogulj te is mama!
Minden nagyon fárasztó
felfal ez a kis disznó.
Picike, élősködő,
tán maga az ördög ő.
Megkínoz – tiszta apja –
megédesít, tiszta méz.
Csak a hinta-palinta,
csak édes becézgetés,
csak halál és születés.
Veleszületett vesefejlődési rend
Egy sor szekrény, nagyobbacska ágy
a sarokban, kisasztalon tv, előtte szék.
Középen rácsos kiságy, matrac, lágy
takaró, keresztben csörgő. Apró játék
felkötve – most nem zenél – színes
rágóka lelóg, de a cumit nem éri el.
A felvázolt kép eléggé felszínes,
az időt, s a hangulatot nem méri fel.
Újabb fotó: szederjes, halvány arcodon
múltba révedő, szenvedő szemek.
Hajadat lebbenti szél, hiába igazgatom,
csatjaid csak néznek, nem értenek.
Fekete, fehér és egy kevéske szürke,
főleg az égbolton: nedves köd szitál.
Fényesre vikszelt cipők fölött fürge
ujjak zsepiket gyűrögetnek. Zihál
a tüdő – ugrik a kép – sebesen futunk:
kergetlek tán. Búzatábla takarosra vágva
néhány kalangya, mellette visz el utunk.
Nevetek, mert még reménykedem, hátha
utolérlek, csókkal ékesítlek, szoknyád
alá nézek, szavakkal becézlek, ha
megengeded kezemnek: legyen anyád,
tudod mikor fürdetett, dédelgetett. Ma
már késő – a film csak pereg – legyintek.
Zöld, barnás-zöld, zöldes-barna, barna:
őszies, kopott színek. Szememmel intek
búcsút, kezem tele, baktatunk, mint balga
juhok, fel a vonatra, de nem bégetek.
Atomvillanás: porban csúszik, ki élni akar;
parancsnokomtól csak engedélyt kérhetek,
mikor megszületik a legszebb magyar.
Veleszületett vesefejlődési rendellenesség
Nélküled fordul a Föld
csikorogva, mordul zöld
bundája nagyot, és elhagyott
gyermekként búsan zokog,
mert elborít mindent a kék.
Nélküled épül az Avas
tovább. Nem láttad havas
templomát, az új iskolát,
s nem dúdoltad dalát
Istennek, karácsony éjjelén.
Nélküled lobban a nyár,
mert öregszik a tavasz már.
Szoknya lebben, csendül
két test, megtermékenyül
belül a lét: anyatej csorog.
Nélküled nőnek tovább
az ódon Vár utcai fák.
Tudod a vadgesztenyék,
ahol tologattalak rég,
s néha egy, kocsidra esett.
Nélküled sercen a tél
nedves fa mikor lánghoz ér.
Kerengő hópihe arcodon
nem olvad, bár aggódom,
mégis ráfagy: hideg vagy.
Nélküled fütyül a kisvonat,
– testvéredé volt – nem tolat
többé, game over, végállomás.
Ugyanolyan a fény mégis más
eltérítette Isten a fotonokat.
Nélküled lélegzem én
a Hámori-tó fenekén,
pisztrángok és más halak
között, egy utolsó szaralak,
ki nem tudott megmenteni.
Infarktusos szerelem
Inak, ha szakadnak, szív ritmusa, ha törik,
Indulók dübörögnek, gyönyöröd növelik.
Indulatba jössz, izzadsz, megfeszülsz és lihegsz,
Ingatag lábakon egyensúlyoz ma, a szex.
Nagyon halkan zsong, szelíd zene, elandalít,
Néptelen utcák akkordjain, oson a beat.
Nem harcolok tovább, mert lemerült az elem:
Nimfomániás álmaim alszanak velem.
Fénykábelen zúdulnak felém régi képek,
Fahasábot nyaldosó lángok, az emlékek.
Feszes bikiniben, fagyosan és félszegen,
Fékevesztett szélben megdőlve, tán részegen,
Albumba illő mosollyal nézel, szalutálsz
A hajóskapitánynak, hozzám bújsz, nem utálsz
Akkor, majd éppen a habokba merülsz szépem:
Angyalokkal játszol a felhős víz tükrében.
Reggeli rohanás, stressz, kabát után kapok;
Rémült gomb cérnája foszlik, hát leszakadok.
Rajong szemed, amikor rám néz, nyíló pipacs;
Rád ripakodik mégis, valami rossz ripacs.
Ködös őszi nap, köpködnek a fénysugarak:
Klisészerű a monotónia, megfarag
Kisegít a rutin, mikor telefon csörög.
Köhécselés, zajok, a halál halkan hörög,
Tolószékben ül, gördülő kereke sziszeg.
Telefonban női hang, szenvtelen és rideg:
Tíz órakor infarktussal az intenzívre.
Téged? Név, cím, stimmel, túl a krízisen. Szívre
Utaló szavaktól összerezzenek, félek.
Unott eső szitál, az utcán lámpák égnek,
Undorral söpör a szél, sok szemét megmarad:
Uszadék, mi csatornák vasrácsán fennakad.
Sivár, szürke falak, kapaszkodó vakolat,
Sírás kerülget, két árva papucsod meghat,
Sajnálkozó gépek, steril műanyag csövek,
S élesen fénylenek, a rajongó szemek…
Az idő
Az idő konokul eloson,
bújik sötét álomverembe;
nyílegyenes jövő-folyosón
hullok vele a végtelenbe.
Tudom, hiába készülök fel
jó anyaként könnyű szülésre,
ha jön majd az utolsó reggel,
mozdul a halál farfekvése.
Néhanapján visszapörgetem
elszabadult mókuskerekét –
rácsok között gubbaszt életem –
úgy hívom ezt, hogy emlékezés.
Egy kegyetlen állat az idő:
nem tép szét, csak rútul meggyötör.
Akkor és ott mi a teendő?
Megsúgja majd a fonnyadó bőr.
Amíg csak élsz, végig szembesít:
ragyogó kvíz, egy társasjáték
bábuja vagy. Mondják, nemesít,
ha megtaposnak: kész ajándék.
Nevezik sorsnak, súgják karma:
szédítenek, hiszen csak a vén,
múló-időnek van hatalma.
Örökre végzek vele, ma én!
Kopuláció
Vetkezz szépem: aranyló csillogásod
dobd a padlóra, érezzem újra illatod.
Had bújjak ronggyá csókolt karodba,
és légy a káromlott anya: a koldusé,
a cserbenhagyó, az örök mostoha.
Mikor hó blúzodból kikurkászlak,
rám nevetnek körtemellek: ringanak.
Kivéreztem, nem siratlak, nem félek,
vesztett-éden gyönyöre sem riogat.
Mellbimbóid tapintását érzem: simogat.
Vörös rúzsod követi a blúzt: szétkenem.
Ködös múltból farkaskölyök énekem
hasogat vékonyka szeleteket: bús ima.
Gyöngyöző, nyálas nyelvjáték vadít,
csókod éles kés: felhasít, kiszabadít.
Körkörösen riszál a csípő, őrült tánc:
lassú dobok, tamburin, ütemes vihánc.
Egymásra borul tenger és égi csillagok,
kilesik ügyetlen lépteink alkonyzajok.
Gyengéden masszírozom fenekedet,
míg körbe lépkedek, égek, érted halok.
Érted ágaskodik lüktető vérem, angyalok
élesztenek újra, szívritmus zavarok
szaggatják a lihegést, apró nyögdécselés
elektromos szikrát kavar: magam vagyok.
Jöjj, fond körém hosszú combodat,
add nekem az élő völgyet, sziklahasadék
mélyén vár az örök nyugalom. Sötétkék
a halál ma, ha nem lövell az örök mag,
s nem fényezi életed, tömlöc-sötét marad.
2. rész
Feltámadás
Füllesztő pára omlott a tájra
és szomjazott mind, ki ott lakott.
Kiszáradt mára a búzatábla,
a kaszák pengése hallgatott.
Zsúptetős házak félig még álltak,
de lepergett már a vakolat.
Patkány csontvázak csak arra vártak,
hogy elégjenek a nap alatt.
Eljött és várt rám maga a sátán,
ma rózsaszín ingben feszített.
Az volt az álcám, hogy egy nagy tálcán
az ördögökkel majd nyerítek.
Felismert persze, el voltam veszve,
elkezdtem ezért egy éneket.
Nem vitt ám messze, elment a mersze
letépett dühösen két eget.
Inkább hat leprás, vagy százezer más:
holdkóros, bolond, elmebeteg.
Az utolsó költő, kit megölt ő,
a pokolban is verselgetett.
Látó kövek
Mikor a fagyos ködök legomolyognak
a hegyhátakról és szikrázón tűz a Nap,
a Bükk-fennsík szélén sziklák mosolyognak
üdén, fejükhöz mese-kék égi kalap
simul, és az erdő, akár egy szűz kislány
a bóktól, elpirul. Valóban érzed, hogy
közel a Szentlélek, és ez olyan talány
mit megfejteni nem képes elme. Lerogy
a test, imára fonódik a kéz, csupán
a szem hajózik fürtös felhőtengeren.
Bércek, mint angyalok lábán könnyű topán
csillognak hófödtén, és a szív képtelen
elhinni, hogy számunkra hatalmas dráma
a karját kinyújtó, tájba illő Tátra.
Ez itt a reklám helye…
Ha erre jársz vándor
és vadít a mámor,
mert szíved épp lángol
itt otthon vagy, bárhol
élsz másnap és máskor:
tiéd Felsőhámor.
Ma már persze állnak
a vaskalapácsok,
egy pöröly se pöröl
a vízzel, s nem őröl
a két vízimalom
se Alsóhámoron.
De hangos a csárda,
az erdő sincs zárva,
és vár rád a szikla –
tudd meg mi a titka –
másszál, mint a macska,
vagy ámulj, te csacska.
Csillámló cseppkövek,
vad bércek, gyöngyszemek,
tóparti sétányon
szerelmes a lábnyom,
és hangos nevetés
kísér egy szót: mesés!
Lillafüred neve
csendül; magyar Tempe
mondják a nációk,
töltve vakációt
cifra Palotában,
ódai magányban.
Ha erre jársz vándor
állj meg inkább százszor,
és hajtsál mélyen főt
a természet előtt,
de azt se feledd el,
mit tett itt az ember.
Lillafüred
Mint egy aprócska ékszer –
kicsim ugye emlékszel –
a sétány csendje után
mikor csak álltunk bután,
mert megigézett a tó;
a fák zöldjét ringató
nefrit színű víztükör,
mit pajkos szellő gyötör,
és az erdő körbezár.
Bennem lüktetsz, mikor fáj,
bennem égsz, mint az a nyár:
szárba szökkent szerelem
dörömbölt a szívemen.
Ódát zengett a Szinva
ezer szilánkra hullva
zaklatottan, hangosan,
elámulva: hogy suhan
vágyunk, a bús száműzött.
Kies függőkert fölött
egy álom testet öltött
a múlt század harmadán:
Mint reneszánsz Kánaán
hívogatott a szálló,
a völgyek fölött álló
Palota. Örök béke,
a százszorszép Bükk éke,
az angyalok otthona.
Egy romantikus szoba:
tested, mint cseppkő csoda,
mint barlangba tévedt fény
tündöklött jövőm egén.
Csak egy szoba, csak egy ágy,
csak a csókod, csak a lágy
beszűrődő tánczene,
csak egy nyár üzenete:
ég veled Lillafüred.
Szondi-telep blues
Vidám harcostársak égbe szállnak, mint a boldog
békeidők egykoron. Terjednek a harci gázok;
szétesőben a Monarchia.
Népvándorlás rengeti a várost, munka után kiált
több ezer menekült, főleg ha éhes, vagy bepiált:
szervezkedik a periféria.
Szoba-konyhás kolónia épül, sok-sok apró bérlakás.
Lavór, latrina, közkutak, kétes balkáni tisztaság.
A rendre csendőrség vigyáz.
Olcsó szeszbe fojtott remény, büszke telepesek,
mosdatlan cigánylegény. Melóból élő emberek:
elviselik Kádár szocializmusát.
A parlagfű kétszer virágzik, érzi már, hogy szabad.
Az úton kövér patkány vadászik koncra, nem éji vad:
a Szondi-telep él, alig rohad.
Romos házak közt rongyos gyerek felcseperedik,
vigyázatlan ficánkoló farkát kölyöklányok élvezik.
Istenem az idő hogy szalad!
Vígan él a fekete siserahad, az udvarra nem csak
a kutya szarik. Nagy koponyák segélyről agyalnak,
amikor összejön a maffia.
Nemzedékek nőnek, a munkát már hírből sem ismerik,
szakszerűen lopnak és a kocsmára örökké telik:
éljen a magyar demokrácia!
Népvándorlás rengeti a várost, segítségért kiált;
trágyanépek dőlnek, a dózerek nyomán ülnek bált:
kap lakást a fiam fiának fia.
Koszos cigánybanda – mondja a szomszéd roma.
Maga előtt látja: még pár év és feldúlva otthona.
Tényleg ilyen a demokrácia?
Panelfalak között gyűlik már a szemét, nem kell kuka:
a tizedikről dobál ki mindent, ha dühös az apuka.
Szondi-telep én szerettelek!
Hűvös éjszakákon víg dáridó, parkettatűz lobog,
bepisil a szomszédban a gyerek, vajh mitől szorong?
Szondi-telep, Szondi-telep ég veled!
Lábaid között
Lábaid között megáll tétován
a kóbor tekintet. Oly halovány
arcod mosolya, s a pír is talán
csak a képzelet játéka. Sovány,
alig-vigasz az apró grimasz
ajkad szegletén. Lepereg róla,
ahogy izzadtságcsepp a pimasz
buja testekről, ahogy a stóla
csusszan le válladon. Megaláz
az a mohóság, amivel rá mered
a szem a dombocskára. A láz
üli meg homlokod, és csak vered
lüktető fejed a láthatatlan falba.
Mikor kibuggyant a két kebel,
és lekerült az apró pamut, a falka
elszabadult. Már nem éred el
a gyeplőt, a póráz elveszett, vége.
Elcikáztak a gondolatok és rabul
ejt lábaid között a völgy, tested éke.
Lázít e kép, a véred megvadul,
s valami ősi ösztön járja át
a fékevesztett éjszakát. Csak egy
arasznyi hím maradt belőled, hát
óvjad magadtól nőstényedet. Megy,
elfut mellőled az élet, lassan már
nem duruzsol a kályha, csak szuszog,
a csípők tánca ütemtelen, és sivár
látvány a forrás, ha nem buzog.
Lábaid között a szél se mer
bögyös mellét düllesztve járni.
Vágytól aszott, aléltan hever
és rádöbben: fel kéne állni!
Elindulni szépen, ahogy ecset
suhan a festményen. Keményen
szorítani kezed, hátha kivezet
az élvezet csapdájából. Kéményen
suhanna, ahogy jött, lábaid között
kitapogat egy szegletet, egy mezsgyét,
min elmehet, és csak a képzelet
marad veled majd, ha bír.
Múltidéző
Anna tizenhat éves, áll meztelen,
akár egy szobor. Megérinthetem
riadt mozdulatát, szívét, mely
félénken dobol. Bőre akár a tej:
fehér és cseppfolyós. Tiltakoznak
puhán a pihék. Bár lennék vak,
bár ne látnám, hogy bután remeg
a kisujja tájékán. Igazi műremek
ez a kép: egy ifjú titán körbe járja
a szép művet, hibát kutat. A szája
tátva, de nem bírja kimondani a
varázsigét: szeretlek.
Kívülről látom magam, és őt,
az esdeklőt. Életem álmát, a nőt
kéne dicsérnem, gazdagon ontva
a bókokat. Már késő: megrontva
adja a csókokat, egy bukott lány
csupán, egy kokott. Ajka halvány,
némán zokog. Még forrón-hideg
a teste, nem simul, csupa ideg,
akár farkasok között egy este.
Az álomnak vége: rút és beste,
lennék, ha nem bújhatna vissza,
a szerelmes kislányruhába.
Féltékenység
Fénytelen éjjelen átoson
Újra, meg újra a városon.
Ég veled, ég veled életem,
Égeti szívem: a félelem.
Fájdalom árnya, ha rám borul
Elnyelem életed álnokul.
Őrület izzik az arcomon,
Álmokat üldözök: irgalom!
Csókodat add nekem édesem,
Illatod itt legyen énvelem!
Áthatol éteren, átvezet
Éjeken: érzem a testedet.
Féktelen élvezet, izgalom.
Irgalom, Istenem irgalom!
Ég veled, ég veled édesem,
Elkap a gyilkos: a félelem.