Profán szavak
Tíz szó
1. rész
Az asztal
Az asztal szívében ezer panasszal
a kertben áll:
egy asztal, kit már senki sem magasztal,
ha rátalál.
Álmában fahéj illatú láng lobban
és sok kölyök
üzen szerelmet fiatalon, szűzen.
Fess öltönyök,
csábos dekoltázsok, csak a hab álmos:
söröskorsó
szélén pilled, áttetsző, mint az üveg.
Hangos a szó,
édes a nevetés, mint barack mézes
lében főve.
Csókról regél két könyök, ha összeér
lopva, félve.
Ma már csak vonat zajong, kert végén, ha
elrobog, de
hallgat gödrében a mész, és nem jajgat
a kidobott
akvárium; a döglött hal se cuppog,
csak a latyak.
Kerti sár, amiben büszke asztal áll.
Beautiful love story
Fülön fogott, mint elromlott
játékkutyát izzó tested heve.
Apró részeimre bontott,
egy őrült éjszaka csillagszele.
Bőröd illata felkavart!
Őszi ködöt szitáltak bús egek,
megöntözték a rőt avart
agykérgemen az odorfellegek.
Hajadba túrtam félénken.
A szantálvörös szálak és tincsek
fluktuáltak ám élénken!
Kattantak a keratin-bilincsek:
csábosan rabláncra vertek.
Alakodra görbültem, mint a fény;
vágyaim eléd hevertek,
nyögött nyoszolyánk, a csillaggyékény.
Fülön fogott, mint elromlott
játékkutyát izzó tested heve.
A mindenség összeomlott,
felengedett a kozmosz hidege.
Emléktea
A virágzó csipkebokrot nem látom
tükröződni, csak az ezüst kiskanál
fénye örvénylik egyre. Nem hallom a
harang hangját fehér bőrödre omolni
és nem kandikál blúzodba fűszál,
kilesni a nőiség titkait.
Ledöntött kőbálvány vagy, faluvégi
szemét az elkorhadt boroshordó és
a rossz teknő mellett: lidérces múlt idő.
Ház voltál! Fedél a fejem fölött.
Menedék, amiben meghúzhattam magam.
Forgószél: magával ragadó, rabul
ejtő, mindenemből kiforgató.
Nagyanyám ezüst kanala maradt meg
nekem és egy csészényi forró tea
Amikor elnyújtóztunk a mező szélén,
és te mérgelődtél, hogy a virágzó
csipkebokor álnokul fogva tartja
ruhád, tisztán hallottam a harangszót:
Tested minden kondulását. A vágy síkos
tapintását, hormonok litániáját,
az örök élet hazug ígéretét.
Egy szerelmes szonett nyomában
Fejvesztetten összevissza nem szabad,
csak higgadtan és szakszerűen, mint a
profik. Átfésülni a szobát, mintha
világ sorsa múlna rajta. Fojtogat
a nyirkos ing, kopók izgalma lep el,
bolydultan köröznek a papírlapok.
Hangosan és szótagolva olvasok,
miközben a szürkület, mint csúf lepel
kifakítja szememből a színeket:
fáj a fekete, oltalmaz a fehér,
kérdez a miért, felel, a szeretlek.
Páni félelem gyötör, mint alvadt vér
tapad rám a kétely: tán el sem veszett
a legszebb, szerelmes (meg sem írt) szonett?
Hajnali táj
Hajnalka ezüst szálakból szőtt
ruhát a csipkebokornak és
harmattal öntözte a mezőt.
Távoli elnyújtott nevetés
bugyborékolt a szél borzolta
hullámok hegyén. Üres hordó
billegett a tavon, vonszolta
dagadt testét a víz, és bordó
fénypászmák kúsztak oldalára.
Fedelén egy macska kőbálványt
mímelt: karmát a fába vájta,
púpos háttal lapult. A látványt
harangzúgás kísérte búsan,
kérdőre vonva a nevetést.
Giccses vagyok ma. Rossz napom van –
mérgelődött Hajni. A vetést
kezdte kiforgatni a földből;
megtépázta a csipkebokrot,
falloszt mintázott egy felhőből,
feldöntötte a hordót. Így jobb? –
kérdezte Hajnalka a Napot,
s ezüst szálakból szőtt haragot.
Karácsony esti blues
Ma nem döfök kést szívedbe:
csak mert szomorít az este;
ma nem kell a kurvák teste
sem, énnekem.
Ma majd mi leszünk a szentek,
te igazi, én eretnek;
megesküszöm, hogy szeretlek
és elhiszed.
Behozzuk azt a rémes fát;
alatta lesz apád, anyád,
és még sok halott, aki rád
hasonlított.
Ma majd együtt állítjuk fel,
de ki bele lelket lehel,
az egyedül csak Te leszel,
ha akarod.
Ma majd meztelenül járok,
nem kell körém vizesárok
mégsem: gyónáskor az átok
hatástalan.
Szólni fog a zene: tán rap,
vagy rock; tudom nehéz terep
egymás felé így step by step
eljutni most.
Ma este ajándék leszek,
talán veled sem veszekszek;
ha berúgtam, majd lefekszek
valahova.
Ma nem kérdem hol a gyerek
és mért vannak a fegyverek
megtöltve mind: megértelek,
karácsony van.
a járdán
a járdán penészes kenyér apró kosárban
mellette halott nő néz az égre feje a
sárban lassan vánszorgó öreg mögött kölyök
lépte kopog valaki ordít sztojtye ili
jasztreljáju és felugat egy kalasnyikov
ablakból kieső néni után kap bátor
kaktusza november hatodika kedd van és
a hírek szerint a rend tartósan helyreállt
a város vonaglik csupán mint haláltusa
közben születő gyerek véres a mosolya
Légy ma velem!
Becéz a kéz
vágyad éled,
bűnös véred
bűvölten néz.
Sötét csöcsét
rejti az est,
álmokból fest
hitvány mesét.
Feszül belül
csapkod a sejt:
testem selejt
kínokat szül.
Kéklő ékkő:
csillan a szem,
élvez halkan,
nyög az erdő.
Mégis kérlek,
légy ma velem:
tágul tovább
a végtelen!
Öled karám,
tüzes akol
és meglakol,
ki megkíván.
Üreg cuppan,
enged-ölel,
isteni jel:
szív, ha dobban.
A létigét
ragozza most
humusz és rost:
szentség a tét.
Torok morog,
hormon horkan,
nedves lyukban
csíra zokog.
Kérlek, mégis
légy ma velem:
tovább tágul
a végtelen!
2. rész
Tavaszi haikuvers
Kosbor kóborol,
fára kúszik, martalóc
magoncok nőnek.
Illat csalogat,
édes nektár marasztal,
rovarszív lüktet.
Minden tavasszal
ezernyi élet beint:
üzen az ősznek.
tetris
Lázálmokban bolyong, emlékeket boncol,
frissen mosott hajat össze-vissza borzol.
Bodor fürtjeit a kemoterápia,
titokzatos mosolyát én és a fia.
Látom, irigyli a bozontos bokrokat;
vitatkozunk azon, ki legyen áldozat.
Szerelmem törékeny, olcsó kerámia
átölel helyette minden nap a pia.
Ráksalátát: én részegen, ő kopaszon;
megdöglünk majd a következő tavaszon.
Istentelen kék fölöttünk a boltozat
unottan bogozzuk van-e más változat.
Somolyog a halál, ujja a ravaszon
borozgat ma velünk, ezen a szép napon.
Két bűzös test foszlik, villámgyorsan bomol,
megrothad a szív is, hiába dorombol.
Avasi gyopár
Vulkán hátán halott hüllő,
pattintgat tűzköves dűlő:
kovabányák ősi halma,
szakócások birodalma.
Szkíták, kelták és avarok,
honfoglaló hős magyarok:
avasi népek egykoron
uralkodtak e dombokon.
Tiltott dombja néma tájnak,
homokkövébe űrt vájtak:
szőlőfürtök, pinceházak
boroshordók sorba álltak.
Ma már nem terem szőlő sem
Szentgyörgy hegyen, Középszeren,
Ruzsinszőlőn és Mendikás
is utcanév lett, semmi más.
Kanyargós utcák rejtekén
könnyet miért is ejtek én,
hisz él tovább a Kisavas:
napfényes, csak ritkán havas.
Filcszerű rozettás kosár,
sziklakertbe rejtett gyopár:
virágcsillag mi elvakít,
mely összeköt, vagy elszakít.
Városom téged láthat itt,
ha erkélyéről kitekint
egy nagy-miskolci őslakos,
ki őskor óta itt honos.
Infarktusos vers
INgerült lettem, amikor az a hülye tyúk
FARKatlan pöcsnek nevezett és nevetett:
TUSkónak vastag vagyok, így faragatlanul.
INdokolatlan ez az intolerancia. Érzem
FARKasnak is mehetnék, vonítani már tudok:
TUSakodtam keveset, de elképzelni jól esett.
INgyen és bérmentve szopom a híreket;
FARKtollam fényesre kefélem, de a
TUSolóban élvezem csak egyedül.
minden nap
az utcán emberek
vakító kék az ég
részegen hempereg
az elég és a még
az utcák boldogok
csak a macskakövek
miközben ballagok
csöndben üvöltenek
az utcán gyönge nők
és erős asszonyok
szívemet tépik ők
minden nap meghalok
meghalok minden nap
egy kicsit és nagyon
az idő megharap
csámcsog a torkomon
a lányok boldogok
a popsijuk kerek
hogy mikre gondolok
amikor ráverek
minden nap egy álom
keményen beverem
kicsit se sajnálom
betonba a fejem
én is boldog vagyok
megletten férfias
csajokról álmodok
akár egy kisinas
meghalok minden nap
egy kicsit és nagyon
az idő megharap
csámcsog a torkomon
Motetta
Csak Téged kereslek Uram:
Halandó emberek között
Igédet szomjazó fiú
Testére bombát kötözött.
Csak Téged kereslek Uram:
A kvarkok göröngyös hátán
A legelemibb részecskét
Kutatja ember, s a sátán.
Csak Téged kereslek Uram:
Az ősrobbanás fényében
Sütkérezem és tágulok,
Akár a világegyetem.
Csak Téged kereslek Uram:
A sötét anyag eltakar,
És spirális galaxisom
Forog, mint hátán a rovar.
Csak Téged kereslek Uram:
Paradicsom ígéretét
Hajszolom száz diffúz ködben,
S a tejúton kihal a lét.
Csak Téged kereslek Uram:
Hamisak a próféciák
Országod a végtelen űr
Nem láttuk mi Isten fiát.
Csak Téged kereslek Uram:
Halandó emberek között
Ostoba az a fiú ki
Testére bombát kötözött.
cukorborsó
gondolatban egyszer
majdnem végignyaltalak
kislábujjadtól a füled tövéig
ugyanúgy nekifeszülve
ahogy a kutyám szokta nyalni a tányérját
amikor igazán finom falatokhoz jut
miközben az orrával végigböködi a konyhán
hogy végül
kétségbeesett csalódással nézze
gondolatban módszeresen
és alaposan nyaltam
nehogy egy mákszemnyi
pórusaid közé szoruljon
húsod zamatából
csontjaid szagából
izgató feromon felhődből
és azokból az aprócska
gömbbé rendeződött izzadságcseppekből
amik egyre csak sűrűsödtek rajtad
ám akkor hirtelen rájöttem
hogy a kutyám nyelve és szimata nélkül
sohasem foglak tudni
megszabadítani az ízeidtől
de akkor már nem élt a kutyám
és nem mertem megkérdezni az állatkórházat
hogy mi lett a kutyám nyelvével és szimatával
miután elaltatták
így aztán gondolatban sem jutottam túl
azokon a valószínűtlenül göndör
és vastag szőrszálakon
amikkel tele lett a pofám
és felsértették a nyelvem
ezért gondolatban
azt hazudtam magamnak
hogy biztosan csalódtam volna
ha valóban végignyallak
egészen a füled tövéig
hiszen szemernyi édesség
sem szorult beléd
csak az a tengeri sós íz
ami az Adrián ragadhatott rád
ahová nem kísértelek el
nehogy végignyaljalak
kislábujjadtól a füled tövéig
miközben orrommal végigböködlek az ágyon
ez motoszkált bennem akkor is
amikor két kézzel kapaszkodtam
ügyesen előredőlve a kerítésbe
és csendesen csepegett a nyálam
a franciasalátára emlékeztető trutyira
milliméternyire a cipőm orrától
addigra a borból
csak a szőlőszemek
héjának keserűsége maradt a számban
és az a bódító sós íz
amit akkor éreztem
amikor gondolatban
majdnem egy ziháló
nyögdécselő
saját levében pácolódó
kívánatos húscafattá nyalogattalak
most persze jól jönne
ha nem csak egy hüvelyes lennél a sok közül
hanem az egyetlen feromonfelhő- és ízmentes
az egyetlen erotikus
rommá nyalt gondolat
az egyetlen megédesült
akitől teljes joggal elvárható
hogy ilyenkor segít rajtam
Forr a dalom
Nem láttam, nem éreztem, nem éltem át,
nem lovagoltam tarajos hullámokon,
nem takart be a por, az autók után kötött,
széttépett emberek pora.
Mikor hánytam egy villanyoszlop mellett,
nem zavart meg a himbálódzó, foszladozó
hulla végső vigyora.
Mondják, hogy voltak sokan reformerek.
Látták, hogyan ölnek és rabolnak gyűlöletet
keltve, ganaj, gaz, emberek.
Mióta világ a világ, sőt már előtte is talán,
besúgó volt a magyar. Érdekből, halálból
húzva hasznot, vagy félelemből: gyáván
sompolyogva, akár az egerek.
Nem egyezünk, nem egyeztünk soha. Nekünk
mindegy, hogy tatár vagy török akart felfalni,
német vagy orosz kebelezett be, szerb, szlovák
vagy cigány az, ki belülről rombolt:
vagyunk a legkeményebb atomból, titánként
harapjuk ma is uniós láncaink. Morzsolhat a
tőke, hagyjuk, mert izomból
nem egyezünk, foszlunk csak, szakadozunk.
Nem értem, nem tudom, hogy akkor ki és mit
akart: új kabátot a lóden helyett, kenyérre
kenni friss vajat és mézet,
vagy gyárat, földet, boltot, hatalmat, netán
ölelni száz leányt, lecsókolni arcukról a vért,
lecsókolni arcukról a szépet?
Úgy hírlik a munkások hatalmát is sokan
akarták megvalósítani. Kicsit többet adni
csórikámnak, ki addig csak vasport szagolt,
ki örökké a földet túrta,
az úr asztalához mégse fért, kinek bajszán
nem billegett morzsa, pedig sohasem henyélt.
Gyermekét a fél világ kúrta,
rossz szóval, aláztatással, vasráccsal,
besúgással, lehetett rongya akár vörös, akár
hófehér nem volt csak hóhéra
addig, barátja egy se. Lelencgyerek még
ma is a nép uraim, hej, magyar urak! Dögvész,
lepra, infarktus, AIDS, nincstelenség, nyomor
nem képes annyit ártani, mint ma,
akárcsak tegnap, meg azelőtt: a széthúzás.
Egyszer-egyszer kevéske lelkes fiatal,
meg néhány jobbágysorban tartott szegény
legény megrázta láncait.
Nem láttam, de mondják, nem voltam ott,
de elhiszem, mert nincs olyan faj, ki sokáig
tűrné idegenek átkait.
Nem tudom milyen a forradalom, mennyire
igaz, de azt tudom, milyen a szabadságharc
és érzem, hogy mindig az.
Igaz és szép, lehet kódolva bár a halál,
lehet programozva az elbukás, dőlhet romba
egy ország, pusztulhat végleg egy nép, igaz,
nagyon-nagyon igaz: emlékezzünk!