Profán szavak
Vers és dal
1. rész
Blues
Betolat az alkony-vonat
Merész, fénylő terv ködbe vész
Álom illan, nem találom
Vad téboly csak, mi itt marad
Alkohol bódít és csókol
Vén szőlők zaftos, lágy ölén
Jók hozzám az öreg lotyók
És fivérem, a feledés
Boldog vagyok, mikor a drog
Átoson a halálsoron
Átölel a szer és rám lel
Velem vigad az életem
Country
Az aprócska tér alig változott:
ronda most is, de kevésbé poros.
A szeszfőzde melletti cefreszag
egy szilvafának emléket farag.
A Tókertbe igyekszik úgy, mint én:
várromot csodálni – nyár elején.
A forrást befogták, halak helyett
két csikó játszik, még esetlenek.
Ferde hajlamú házak feneke
bámul kajánul, mert szánt egy eke.
Arccal az erdőre néznek, mint én:
késő már szántani – nyár elején.
Fenyves, tölgyes, sziklafal, lejtős út,
az esővíz a város felé fut.
Boglyas hosszú hajjal fiatal fiú.
Szája csókra áll, a szeme szomorú.
Úgy áll ott a dombon, mint egykor én:
szoknyák alatt kutat – nyár elején.
Emo
Szembe lógó haj:
vöröses-lila.
Szomorú a száj:
apró karika
díszíti, de fáj
mindegyik szava.
Mások divatból,
de ő valóban,
mivel az élet
iszonyú sótlan.
Megszokott nézet:
hamar bevégzed.
A szem kihúzva
vastagon: könnyes,
hiszen érzékeny
és persze vega.
Úgy üldözi a
melankólia.
Tizenhárom év
összes sóhaja
most itt vonaglik.
A neve Kata,
vagy talán Erik.
Sokan keverik.
Heavy metal
Mikor erre járt az Isten
Ellopta az összes kincsem
Kutyám, a nőm, az italom
Nem bírom a zajt, nem bírom
Üvölt a gitár, de minek
Nem kellek én már senkinek
Mikor erre járt az Isten
Rájöttem, hogy semmim sincsen
Kutya kell, hogy megharapjon
Velem a koncon acsarkodjon
Üvölt a gitár, de minek
Nem kellek én már senkinek
Mikor erre járt az Isten
Sírva kértem, hogy szeressen
Jobban, mint egy ócska ribanc
Csendesebben, nem kell a flanc
Üvölt a gitár, de minek
Nem kellek én már senkinek
Mikor erre járt az Isten
Azt akartam, hogy fizessen
Életemért egy konyakot
Halálomért egy szép napot
Üvölt a gitár, de minek
Nem kellek én már senkinek
House
Zajszilánkok törnek-zúznak,
a sátán sötétje tombol:
villódzó fényét az éjnek
kioltja egyből, izomból.
Zajcserepek törnek ketté,
fejedben hurrikán zsémbel,
és monoton zenefoszlány
verseng szexuális kéjjel.
Zajgyöngyök gurulnak feléd,
aprócska ecstasy pirulák:
fényláncra fűzött fazonok,
transzba révedő figurák.
Zajszilánkok tépik húsod,
elönt az eufória:
gátlástalan szörny az elme,
itt mindenki Isten fia.
Keringő
Köldökzsinór tekereg,
csúszkál rajta piciny kezed.
Kék szemű, mint az angyalok:
méhedben játszik magzatod.
Szoknyácska perdül, röppen,
belül ülsz egy üveggömbben.
Kék szemű, mint az angyalok:
nézed kislányod, hogy forog.
Habos, fodros, hófehér,
villan keble, a kis ledér.
Kék szemű, mint az angyalok:
nézed a vőt, ki meglopott.
Érett nő sürög-forog
a testében két szív dobog.
Kék szemű, mint az angyalok:
ő születik, én meghalok.
Tangó
Rázd a tangád
és simogass,
nyelved nyújtson
örök vigaszt.
Tested démon
megrészegít,
kérem Istent,
de nem segít.
Lüktess bennem
és gyújtogass,
őszi szélben
lobbants tavaszt.
Tested démon
ütemre jár,
annyira jó,
hogy szinte fáj.
Kell ott fenn egy ország
Szőke, kék szemű, mosolya angyali,
hiányzik két foga kiverte a Jani.
Valódi szexmasin, de nem vagyunk jóban,
holtan találták meg: tegnap a hóban.
Kell ott fenn egy ország,
ahol boldogok a lányok,
kell ott fenn egy ország,
amely mindig jó hozzátok.
Tíz még alig múlt fitos a nózija,
puha kacsóiban vasárnap biblia.
Pizsije nőies, fodros a bugyija,
felkelti éjjel néha az apuja.
Kell ott fenn egy ország,
ahol boldogok a lányok,
kell ott fenn egy ország,
amely mindig jó hozzátok.
Cingár testében súlyos teher rugdos,
kabátja zsebében kevés hernyót dugdos.
A kocsmából jön szomjazott a baba,
álmában már látta: szőke lesz a haja.
Kell ott fenn egy ország,
ahol boldogok a lányok,
kell ott fenn egy ország,
amely mindig jó hozzátok.
Kell ott fenn egy ország,
ahol szerelem vár rátok,
kell ott fenn egy ország,
amely teremt boldogságot.
2. rész
November
ömlött a városra a novemberi napfény
öreg terek gombolták ki a kardigánt
micsoda hőség - sóhajtott a borzas repkény
a park árnyas részén, a járdának haránt
friss szellő tápászkodott fel az avarágyból
miután zászlólengetésről álmodott
fickós fiatal legényként duzzadt a vágytól,
hogy ledér szoknyák alá libbenjen legott
de az utcán csupán nadrágok szaporáztak
sorjáztak topánok, koppantak félcipők
a szökőkút szobrai pucéran sem fáztak
kitakarták hát izzadt keblüket a nők
ma még messze száguldanak a rút fellegek
és cserepes szájjal tátog a vízköpő,
de már menekülnek a sáncból az egerek
latyakos borzongást sugároz a jövő
Más ez a szerelem
Mikor a melleid sétálni mentek
Rúgója jajdult az ócska kerevetnek
Fűbe csusszant apád szétmálló papucsa
Meglapult a kis kert kevéske humusza
Mikor a popsid nélkülem kirándult
Jobbra-balra ringott, picit megszilárdult
Feszesen volt kerek, kereken domború
Madárkák dalolták: óh, milyen szomorú
Mikor rád hajoltam véget ért az ének
Nefrit-zöld fűszálak kíváncsian néztek
Hová dől a popsi, merre hull a kebel
Összezúzott nárcisz utolsókat lehel
Elmegyek
1
lila körmöd alatt
pár bőrsejtem lapul
összegabalyodtunk
és én vagyok alul
elmegyek majd halkan
ígérem, nem nyögök
elmegyek vérvörös
duzzadt ajkak között
2
lila mosoly bujkál
szülőföldem egén
házak, utcák, terek
itt minden az enyém
elmegyek majd mégis
de magammal viszem
minden egyes hangod
ölembe elteszem
3
lilás kissé a szám
szívem szörnyen beteg
ha nem gondolok rád
ha nem fogom kezed
elmegyek majd halkan
elmúlok, mint a perc
elmegyek örökre
boldogan, ha ölelsz
fájDALom
szerelmem szakajtó
megkeleszt majd téged
finom gyöngykalácsom
add nékem a szíved
„szerelmed rabiga
sanyarú életem
durva vasrácsok közt
veled nem élhetem”
szerelmem gyönyörű
szárba szökkent élet
legyél a nyoszolyám
add nékem a szíved
„szerelmed keserű
veszedelmes méreg
elkábítja elmém
nem mehetek férjhez”
szerelmem fájdalom
üvölt kínok kínja
utolsó levelét
rőt véreddel írja
irDAL
párhuzamos világok
halmazán pihent az Isten
izma sajgott, feje fájt,
elfáradt a teremtésben
teremtett:
lovat, hogy nyerítsen
pincérnőt, hogy megterítsen
kutyát, hogy ugasson
tornacipőt, hogy futhasson
az ember a kutya elől
teremtett:
esőt, hogy elázzon
furulyást, hogy furulyázzon
szelet, hogy elvigye
a furulyaszót messzire,
mert amúgy nagyon utálta
tőrszerű éles késsel
irdalta halát az Isten
és ezt a dalt dúdolta
fakó lángok melegében:
„teremtettem
lovat, hogy nyerítsen
pincérnőt, hogy megterítsen
kutyát, hogy ugasson
tornacipőt, hogy futhasson
az ember a kutya elől
teremtettem
esőt, hogy elázzak
furulyát, hogy furulyázzak
szelet, hogy elvigye
a furulyaszót messzire,
mert a hangját utálom”
olDAL
melletted fekszem
enyém ágyad fele
melletted lettem
fűzfának gyökere
melletted fekszem
enyém a baloldal
hajszol két kék szem
keringek a Holddal
melletted fekszem
álmomban ölellek
ma nem veszekszem
ma tán meg sem öllek
melletted fekszem
közös sírba tettek
miattad lettem
hitbuzgó eretnek
viaDAL
nem volt soha pénzem
a farmerom kopott
nem volt soha pénzünk
már apám is lopott
egyszer volt egy jó nőm
szeme tűzben égett
egyszer volt egy jó nőm
de gyorsan lelépett
az életem hangos
sikolyba fúló dal
az életem karcos
örökös viadal
nem volt soha pénzünk
a lelkem elkopott
anyám szerint apám
még sohasem lopott
Füstkarikák
Nikolett szájából
sohasem esett ki a cigi.
Az infarktust is
csak azért élte túl,
hogy utána rágyújthasson.
Emlékszem,
milyen édeskés dohányillata volt
annak a rafinált kis hálóingnek,
amit az ajándék
egyiptomi cigarettám
tiszteletére vett fel,
amikor legelőször
tüdőztük le
teljes mélységig
egymás dohányfüstjét.
Szokása volt, hogy rádőlt
a bőrkanapé támlájára
és kéjesen eregette
a füstkarikákat,
miközben Jenő – a férje –
hátulról szuszakolta,
hogy a végén kiverje
a parazsat szemrevaló tajtékpipájából,
a mindenütt feltalálható
hamutartók egyikébe.
Nikolett elfolyó
magzatvizének is
aromásított dohányillata volt
és halványkék füstcsíkok
színezték törtfényűre.
Kisnikol nikotin-sárga
ujjacskákkal született
koravén-ráncosan
és aznap halt meg rákban,
amikor Nikolett
üszkösödő lábát amputálták.
Sírocskáján pufók angyalkák
nargilét szíva múlatják
az időt.
Néha én toltam ki hozzá
az anyuskáját,
mert Jenő
az oxigénpalackjával,
és szemrevaló tajtékpipájának
tömködésével volt állandóan elfoglalva.
Hogyan tudtál
leszokni rólam? –
kérdezte tőlem elfúló
rekedtes hangján Nikolett,
és elmélázva figyelte,
hogyan duzzasztja
egyre nagyobbra
a szájából kiáramló füst
fölöttünk a felhőket.
Jenő a barátom volt – mondtam –
miközben leheletem
kibukó foszlányai
versenyre keltek
az égő dohány
fájdalmas emlékeivel.